Ha ma belépünk egy modern étterembe vagy kávézóba, könnyen az az érzésünk támadhat, hogy a fenntarthatóság már megérkezett a magyar vendéglátásba. Papírszívószálat kapunk a limonádéhoz. A cukrot lebomló tasakban szolgálják fel. A falon ott függ a „Support Local” felirat, az étlapon pedig büszkén szerepel néhány környékbeli termelő neve. A közösségi médiában egymást érik a „farm to table”, „zero waste”, „slow food” és „green dining” kifejezések.

A mesterséges intelligenciáról szóló beszélgetések rendszerint ugyanoda lyukadnak ki: hány munkahelyet vesz majd el, mikor jelennek meg a robotok a recepción és vajon lesz-e még szükség pincérre, szakácsra vagy szállodaigazgatóra.Pedig a szállodaipar és a vendéglátás szempontjából valószínűleg nem ez a legfontosabb kérdés.Sokkal inkább az, hogy melyik vállalkozás tanulja meg először valóban jól használni a mesterséges intelligenciát?

Ha ma valaki meghallja azt a szót, hogy luxushajózás, valószínűleg elegáns lakosztályokra, kifogástalan kiszolgálásra, Michelin-szintű gasztronómiára és egzotikus kikötőkre gondol. Mindez valóban része ennek a világnak, de néhány évnyi óceáni és folyami hajós munka után számomra a luxus egészen mást jelent: Nem a hajó méretét. Nem a márványt. Nem a csillogást. Hanem magát az embert, legyen az utas vagy kolléga.

Magyarország és Szlovénia földrajzi szomszédok. Mindkettő jelentős természeti, kulturális, gyógyászati és gasztronómiai értékekkel rendelkezik, egyik sem klasszikus tengerparti tömegdesztináció, és mindkettőnek erős regionális versenyben kell pozicionálnia magát. A két ország turizmusstratégiája mégis alapvetően eltérő gondolkodást tükröz.