Lehet-e egyáltalán sikeres a magyar turizmus modern, megújult stratégia nélkül?

Már nem csak az a kérdés, hogy ki vezeti a magyar turizmust, sokkal inkább az, hogy tudjuk-e egyáltalán, merre tart

Mik a következményei a kormány hiányzó turizmusstratégiájának és érezhető időhúzásának?

Képzeljünk el egy légitársaságot, amelynek kiváló pilótái vannak. Új vezérigazgatót neveznek ki, átszervezik a menedzsmentet, modernizálják a flottát és új marketingkampányt indítanak. A működés látszólag hibátlan. Egyetlen apróság hiányzik: senki sem tudja, hová repül a társaság. Nincs világos jövőkép, nincs hosszú távú stratégia, nincs kijelölt célállomás. Mindenki teszi a dolgát, de senki sem tudja, ugyanoda szeretnének-e megérkezni. - Abszurdnak hangzik?

Pedig az elmúlt hetekben egyre gyakrabban ez a hasonlat jutott eszembe, miközben a Szálloda.blogon sorra jelentek meg a magyar turizmus jövőjét boncolgató írásaink. Foglalkoztunk a Magyar Turisztikai Ügynökség új vezetésével, megvizsgáltuk a Magyar Szállodák és Éttermek Szövetségének szerepét, részletesen elemeztük Svájc turizmusstratégiáját, Ausztria és Szlovénia gyakorlatát, írtunk az aktív turizmus kihagyott lehetőségeiről, a Rail & Fly-rendszerekről, a regionális légiközlekedés hanyatlásáról, valamint a Balaton és a Velencei-tó egyre látványosabb kihívásairól is. Első pillantásra ezek egymástól teljesen független témáknak tűnhetnek, valójában azonban ugyanannak a kirakósnak a darabjai.

Minden egyes elemzés végén ugyanoda jutottunk vissza. Nem ahhoz a kérdéshez, hogy ki legyen az MTÜ vezérigazgatója, ki vezesse a szakmai érdekképviseleteket, vagy melyik politikai erő milyen szervezeti átalakításokat tervez. Sokkal inkább ahhoz az alapvető dilemmához, amelyről meglepően kevés szó esik a hazai szakmai és politikai vitákban: tudjuk-e egyáltalán, milyen turizmust szeretnénk építeni Magyarországon tíz év múlva?

Mert ma már nem az a legfontosabb kérdés, hogy ki vezeti a magyar turizmust, hanem az, hogy rendelkezünk-e olyan korszerű, hosszú távú és széles szakmai konszenzuson alapuló stratégiával, amely kijelöli az irányt minden döntéshozó, intézmény, önkormányzat és piaci szereplő számára. Ha ugyanis ez hiányzik, könnyen ugyanabba a helyzetbe kerülhetünk, mint a bevezetőben szereplő légitársaság: lehetnek kiváló szakembereink, új vezetőink és jól működő szervezeteink, de közös célállomás nélkül előbb-utóbb mindenki más irányba kezdi húzni a kormányt.

A szomszédaink közben nem vártak ránk

A magyar turizmus adottságai továbbra is kivételesek. Budapest nemzetközi vonzereje, a Balaton, a Velencei-tó, a Duna és a Tisza, a gyógy- és termálvízkincs, a történelmi városok, a borvidékek, a nemzeti parkok, a kulturális örökség, a gasztronómia és az ország földrajzi elhelyezkedése olyan alapot biztosítanak, amelyre sok versenytársunk örömmel építene. A probléma nem az, hogy kevés lenne az attrakció, hanem az, hogy ezekből túl ritkán áll össze egységesen elérhető, foglalható, közlekedéssel összekapcsolt és következetesen menedzselt turisztikai rendszer.

A svájci turizmusstratégiáról szóló elemzésünkben éppen arra jutottunk, hogy a svájci versenyelőny jelentős része nem természeti adottság, hanem szervezési teljesítmény. A hegyek nem hangolják össze a menetrendet, a tavak nem teremtenek közös jegyrendszert, a panoráma nem kapcsolja össze a szállodát, a vasutat, a hajózást, a múzeumot és a helyi termelőt. Ehhez olyan rendszer kell, amelyben a turizmus, a mobilitás, a regionális gazdaságfejlesztés, a fenntarthatóság és az értékesítés nem egymástól független állami vagy piaci feladatként jelenik meg.

Ausztria sem pusztán több turistát szeretne. Tudatosan alakítja a szezonalitást, erősíti a tavaszi és őszi időszakokat, összehangolja a tartományi és országos célokat, miközben a vasút, a légi közlekedés, a kerékpározás, a túrázás, a wellness, a gasztronómia és a helyi szolgáltatások ugyanazon turisztikai ökoszisztéma részeként működnek. Szlovénia pedig nem elégedett meg néhány jól hangzó fenntarthatósági mondattal, hanem intézkedéseket, felelősöket és mérhető célokat rendelt a stratégiája mellé. Ezek az országok nem azért előznek meg bennünket, mert minden természeti adottságuk jobb, hanem azért, mert tudják, milyen turizmust szeretnének, és a napi döntéseiket ehhez az irányhoz igazítják.

Magyarország ezzel szemben túl gyakran még mindig projektekben gondolkodik rendszer helyett. Felújítunk egy attrakciót, átadunk egy látogatóközpontot, támogatunk egy szállodát, elindítunk egy kampányt, majd minden egyes beruházást önálló sikertörténetként kommunikálunk. Csakhogy egy felújított épület még nem desztináció, egy új szálloda még nem turisztikai stratégia, egy reklámfilm pedig nem helyettesíti a működő közlekedést, az egységes értékesítést, a szezonhosszabbítást és a helyi szolgáltatók együttműködését. Ahogyan a Rail & Fly-rendszerekről szóló cikkünkben is megmutattuk, az utas nem vállalatokat, ágazatokat és felelősségi határokat lát, hanem egyetlen utazást él meg, amely vagy működik, vagy nem.

A szakma nem pusztán új neveket, hanem új működést várt

A turisztikai szereplők jelentős része komoly reményeket fűzött ahhoz, hogy a politikai változásokkal együtt a turizmusirányítás szemlélete is megújulhat. A NER időszakában legalább érthető volt – még ha elfogadhatónak sem tekintettük –, miért központosították és butították le fokozatosan az ágazat irányítását, miért szorult háttérbe a valódi szakmai párbeszéd, és kiknek a gazdasági érdekeit szolgálta a támogatások, a fejlesztések, a kommunikáció és a döntéshozatal koncentrációja. A magyar aktív turizmus kihagyott lehetőségeiről szóló cikkünkben már rámutattunk arra, hogy a decentralizált, helyi vállalkozásokat és térségi hálózatokat erősítő modell nehezen fért össze a nagyberuházásokat, kiemelt szereplőket és központilag elosztott forrásokat előnyben részesítő turizmuspolitikával.

A TISZA megjelenésével ezért sokan nem egyszerűen kormányváltást, hanem szakmai fordulatot vártak. Azt remélték, hogy a turizmusirányítás nem zárt hatalmi és gazdasági rendszerként működik tovább, hanem visszatér a nyilvános szakmai vitákhoz, az átlátható döntéshozatalhoz, az önkormányzatokkal, érdekképviseletekkel és vállalkozásokkal folytatott párbeszédhez. Nem új logóra, új névtáblákra vagy más színű prezentációkra számítottak, hanem arra, hogy végre kiderül: milyen szerepet szán Magyarország a turizmusnak a gazdaság-, közlekedés-, vidék-, klíma- és területfejlesztési politikájában.

Ezeket a várakozásokat különösen megalapozottá tette Forsthoffer Ágnes szerepe. A TISZA Párt alelnökét a párt következetesen turisztikai szakemberként pozicionálta, aki nem kívülről érkezett az ágazatba, hanem szállodai, balatoni és szakmai érdekképviseleti tapasztalattal rendelkezett. Az ágazat számos szereplője ezért joggal gondolhatta, hogy személye garancia lehet a turizmus súlyának növelésére és egy korszerű szakpolitikai koncepció kidolgozására.

Forsthoffer Ágnesből azonban időközben az Országgyűlés elnöke, majd ideiglenesen a köztársasági elnöki jogkörök gyakorlója lett. Ez kétségtelenül jelentős politikai és közjogi előrelépés, a turizmus szempontjából azonban egyelőre inkább újabb kérdéseket hagyott maga után. Nem tudjuk, mi lett a korábban hozzá kapcsolt turisztikai elképzelésekkel, ki viszi tovább azokat, és ki képviseli ma kormányzati szinten azt a szakmai gondolkodást, amelyhez a szereplők korábban ilyen komoly reményeket fűztek.

Elolvastuk a programot, de a turizmuskoncepciót nem találtuk meg

Éppen ezért különös figyelemmel olvastuk végig a TISZA 243 oldalas kormányprogramját. Nem politikai állásfoglalást kerestünk benne, és nem azt vizsgáltuk, hogy egyetértünk-e az egyes gazdasági, társadalmi vagy közlekedési javaslatokkal. Egy egyszerű kérdésre szerettünk volna választ kapni: milyen turizmust szeretne építeni Magyarországon a következő tíz évben az új kormány?

A dokumentumban természetesen találhatók a Balatonhoz, a termálvízkincshez, a környezetvédelemhez, a közlekedéshez, a vidéki gazdasághoz, a kis- és középvállalkozásokhoz vagy a digitalizációhoz kapcsolódó elemek. Ezek fontosak, de még nem alkotnak egységes turizmusstratégiát. Nem derül ki, milyen szerepet szánnak az MTÜ-nek, mi lesz az NTAK jövője, hogyan alakítják át a Kisfaludy Programot és a fejlesztési források elosztását, miként építik újjá a valódi desztinációmenedzsmentet, milyen lesz a nemzeti turisztikai marketing, hogyan kezelik a munkaerőhiányt, milyen kapcsolatot teremtenek a közlekedés- és turizmusfejlesztés között, és milyen mérőszámok alapján értékelik majd a teljesítményt.

Nem találtunk világos választ arra sem, milyen turisztikai pozíciót szánnak Budapestnek, a Balatonnak, a Velencei-tónak, a gyógy- és egészségturizmusnak, a vidéki térségeknek, az aktív turizmusnak, a konferenciapiacnak vagy a regionális repülőtereknek. Nem tudjuk, hogy a jövő turizmusának sikere továbbra is elsősorban vendégéjszakákban és rekordkommunikációban mérhető-e, vagy végre megjelenik a jövedelmezőség, a helyben maradó hozzáadott érték, a vállszezonok teljesítménye, a regionális kiegyensúlyozottság, a munkavállalói helyzet, a helyi lakosság életminősége és a környezeti terhelés is.

Lehetséges, hogy a részletes szakpolitikai koncepció még készül, vagy külön dokumentumban jelenik majd meg. Csakhogy a turizmus nem egy távoli ciklusvégi ügy. Az ágazat szereplőinek most kell beruházási, foglalkoztatási, árazási, marketing- és fejlesztési döntéseket hozniuk, miközben továbbra sem látják, milyen hosszú távú állami és szakpolitikai kerethez kellene igazodniuk.

Miért ilyen látványosan alulpozicionált a turizmus?

Az új kormány működésének első hónapjai sem oszlatták el a bizonytalanságot. Nem tudjuk, ki lesz az a helyettes államtitkár, aki ténylegesen és napi szinten foglalkozik majd a területtel, és miért került egy ilyen gazdasági, társadalmi, területfejlesztési és országimázs-formáló jelentőségű ágazat ennyire alacsony szintre a kormányzati struktúrában. Nem értjük, miért nem szólalt meg érdemben turizmusügyekben Kapitány István gazdasági és energetikai miniszter, és miért nem mutatta be a területet felügyelő Fábián Ágnes államtitkár, hogyan képzeli el az ágazat irányítását.

Ugyanilyen nehezen érthető, miért nem írtak ki nyílt pályázatot a Magyar Turisztikai Ügynökség vezetésére. Csendes Olivér szakmai tapasztalata és korábbi munkássága önmagában nem teszi szükségtelenné a transzparens kiválasztási folyamatot. Éppen egy új, átláthatóbb és szakmaibb működést ígérő kormány esetében lett volna különösen fontos, hogy az MTÜ vezetői posztjára nyilvános követelményrendszer, szakmai pályázat, világos mandátum és számonkérhető célok alapján válasszanak vezetőt. Ehelyett megint előbb ismertük meg a nevet, mint az általa végrehajtandó stratégiát. Az MTÜ vezetésére Csendes Olivért kérte fel Kapitány István, miközben a kinevezéshez kapcsolódó átfogó turizmuspolitikai mandátumot a nyilvánosság egyelőre nem ismerhette meg.

Sorolhatnánk tovább a miérteket. Miért nem mutatták be az új turizmusirányítás szervezeti és szakmai modelljét? Mi lesz a Visit Hungary szerepe? Hogyan változik az MTÜ és az önkormányzatok kapcsolata? Visszakapnak-e valódi feladatot a desztinációk? Mi lesz az érdekképviseletek helye? Milyen adatokat tesznek nyilvánossá? Mikor kezdődik valódi egyeztetés a szakmával? Miért nincs még világos válasz arra, mit akar kezdeni az új kormány azzal az ágazattal, amelyet korábban minden politikai oldal stratégiai jelentőségűnek nevezett?

A probléma nem pusztán az, hogy még nem tudunk minden nevet. Sokkal inkább az, hogy nem ismerjük azt a szakmai koncepciót, amely alapján a neveket és a szervezeti szinteket értelmezhetnénk. Ismét ott tartunk, mint a légitársaságos hasonlatban: tudjuk, kik ülnek a vezetésben, de nem látjuk a célállomást.

Közben lassan lefut az egyik leggyengébb nyári szezon

Miközben a szakpolitikai irány továbbra is homályos, lassan véget ér a 2026-os nyári főszezon. A Balatonról egyre több vegyes visszajelzés érkezik, és érezhető, hogy valami nincs rendben. A magas árakról, a rövidülő tartózkodásokról, a bizonytalan keresletről, a szélsőségesen ingadozó forgalomról, az időjárási kitettségről és a vállszezonok gyengeségéről szóló beszámolókat nem lehet minden évben kommunikációs félreértésként vagy rosszindulatú sajtóhangulatként elintézni.

A vidéki turizmus jelentős része sem úgy teljesít, ahogyan az ország adottságai alapján teljesíthetne. Budapest nemzetközi eredményei fontosak, de Magyarország turizmusa nem azonos Budapesttel. A vidéki desztinációk továbbra is küzdenek a szezonalitással, az elérhetőséggel, a munkaerőhiánnyal, a gyenge térségi együttműködéssel, a széteső kínálattal, a rövid tartózkodási idővel és azzal, hogy a vendég sokszor még mindig nem talál egyetlen, egyszerűen megvásárolható élményláncot.

A Velencei-tóról szóló elemzésünk különösen világosan mutatta meg, mi történik, amikor egy desztináció problémáira nem rendszerszintű válasz, hanem intézményi csend érkezik. A tó alacsony vízállása önmagában is komoly kihívás, de a turisztikai válságot nem kizárólag a vízhiány okozza. Legalább ennyire súlyos a koordináció, a közös térségi kommunikáció, az alternatív élményajánlat és a valódi desztinációmenedzsment hiánya. A vendég nem önkormányzati határok, minisztériumi illetékességek vagy szervezeti struktúrák szerint gondolkodik. Egyszerűen eldönti, hogy elindul-e a Velencei-tóhoz, vagy más desztinációt választ.

A cikk előkészítése során megkerestük az MTÜ-t, az érintett önkormányzatokat, hatóságokat, vállalkozásokat és szakmai szereplőket. Az MTÜ-től nem kaptunk érdemi hivatalos választ, a helyi önkormányzatok többsége pedig inkább hallgatott. Ez önmagában is sokat elárult arról, hogyan működik ma a turisztikai válságkezelés: a felelősség több intézmény között vándorol, miközben a vendég, a helyi vállalkozó és a munkavállaló azonnal megérzi a következményeket.

„Akarunk-e erre válaszolni?”

A Velencei-tó ügyében folytatott levelezés során hozzánk tévesen továbbítottak egy belső MTÜ-s e-mailt is, amelyben lényegében az a kérdés szerepelt: „akarunk-e erre válaszolni?”

Egyetlen rövid mondat volt, mégis többet árult el a szervezeti kultúráról, mint bármelyik gondosan elkészített sajtóközlemény. Nem maga a félrecsúszott levél a probléma, hanem az a NER-es szemlélet, amelyet tükröz: a szakmai kérdés kellemetlenség, a kritikus sajtó potenciális ellenfél, a válaszadás pedig nem természetes közfeladat, hanem mérlegelhető kommunikációs szívesség.

Ezen az arrogancián kell változtatni. Egy modern turizmusirányításnak nem azt kell kérdeznie, hogy akar-e válaszolni, hanem azt, hogyan tud hitelesen, gyorsan és őszintén kommunikálni. Nem kell minden kritikával egyetérteni, és nem kell minden kérdés mögött jó szándékot feltételezni, de egy közpénzből működő, országos hatáskörű turisztikai szervezet nem teheti meg, hogy a szakmai problémákat hallgatással kezeli.

A turizmus nem egy ügynökségé, nem egy minisztériumé, nem egy szakmai szövetségé és nem egy politikai párté. Közös ügy, amelyben az államnak, az önkormányzatoknak, a vállalkozásoknak, a munkavállalóknak, a szakmai szervezeteknek, a kutatóknak és a médiának párbeszédet kell folytatnia. A kritikus kérdés nem támadás, hanem lehetőség a magyarázatra, a korrekcióra és a bizalomépítésre. Ha valóban új korszak kezdődött, annak nem az lesz az első jele, hogy új emberek ülnek a régi irodákban, hanem az, hogy megváltozik a működés kultúrája.

A magyar turizmusnak mindenekelőtt bizalomhiánya van

Gyakran halljuk, hogy a magyar turizmus legnagyobb problémája a pénzhiány, a munkaerőhiány vagy a gyenge nemzetközi marketing. Ezek mind valós gondok, de mögöttük egy még mélyebb probléma húzódik: a bizalom hiánya a szakma és a döntéshozók, az állam és a vállalkozások, a központ és a vidék, a turisztikai intézmények és a nyilvánosság között.

Bizalom nélkül nincs őszinte helyzetértékelés. Ha minden gyenge szezonból kommunikációs rekordot kell gyártani, akkor a problémák nem kerülnek felszínre. Ha a vállalkozók csak név nélkül mernek beszélni, akkor nincs valódi szakmai vita. Ha az önkormányzatok nem válaszolnak, mert félnek a konfliktustól vagy nem érzik magukat illetékesnek, akkor nincs térségi együttműködés. Ha az MTÜ a kritikus kérdést kommunikációs veszélynek tekinti, akkor nincs partnerség. Márpedig hosszú távú stratégiát nem lehet bizalom nélkül megalkotni, és még kevésbé lehet végrehajtani.

A jó turizmusstratégia ugyanis nem pusztán állami dokumentum. Közös megállapodás arról, milyen országot szeretnénk, kiket akarunk megszólítani, milyen értéket szeretnénk teremteni, hogyan oszlik meg a turizmus haszna, milyen terhelést tartunk elfogadhatónak, és mit jelent számunkra a siker. Nem elég azt kimondani, hogy több vendégéjszakát, magasabb bevételt és erősebb országimázst szeretnénk. Azt is meg kell határozni, hol, mikor, milyen vendégkörből, milyen környezeti és társadalmi költséggel, milyen közlekedési rendszerre, munkaerőre és helyi gazdaságra építve kívánjuk mindezt elérni.

Tíz kérdés, amelyre minden jövőbeli turizmusstratégiának válaszolnia kell

Egy korszerű magyar turizmusstratégia nem kerülheti meg az MTÜ jövőjének és hatáskörének tisztázását, az NTAK adatainak felhasználását és nyilvánosságát, a fejlesztési támogatások átlátható elosztását, valamint a desztinációmenedzsment újjáépítését. Ugyanilyen világos választ kell adnia arra, hogyan kezeli a munkaerőhiányt és a szakmai utánpótlást, milyen adózási és szabályozási környezetet teremt a vállalkozások számára, hogyan kapcsolja össze a vasutat, a repülést, az autóbusz-közlekedést, a kerékpározást és a helyi mobilitást a turisztikai termékekkel, valamint milyen mutatókkal méri majd a teljesítményt.

Tisztázni kell azt is, ki és milyen legitimációval képviseli a szakmát, hogyan kerülnek be a döntésekbe a kis- és középvállalkozások, az önkormányzatok, a vidéki szolgáltatók és a munkavállalók szempontjai, és milyen intézményi garanciák akadályozzák meg, hogy a turizmusfejlesztés ismét néhány kiemelt befektető támogatási rendszerévé szűküljön.

Mindezek fölött azonban ott áll a legfontosabb kérdés: milyen magyar turizmust szeretnénk látni 2035-ben? Több turistát vagy nagyobb hozzáadott értéket? Még erősebb budapesti koncentrációt vagy kiegyensúlyozottabb regionális fejlődést? További nagyberuházásokat vagy működő térségi hálózatokat? Rövid nyári csúcsszezont vagy egész éves keresletet? Olcsó tömegturizmust vagy tudatosan pozicionált, minőségi kínálatot? Olyan rendszert, amelyben a helyi lakosság a turizmust tehernek érzi, vagy olyat, amelyből a közösségek, a munkavállalók és a kisebb vállalkozások is érzékelhetően részesülnek?

Amíg ezekre nincs közös válasz, minden szervezeti átalakítás, kinevezés és marketingkampány legfeljebb részletkérdés.

A turizmus nem kampánytéma, hanem nemzetstratégiai ügy

Amikor a turizmus teljesítményéről beszélünk, szinte automatikusan ugyanazok a számok kerülnek elő: a gazdasági hozzájárulás, a munkahelyek száma, a vendégéjszakák, a repülőtéri utasforgalom és a turisztikai bevételek. Ezek fontos mutatók, de nem mondják el teljesen, mit jelent a turizmus egy ország számára.

A turizmus Magyarország első benyomása. A repülőtéri kiszolgáló, a vasutas, a buszvezető, a taxis, a recepciós, a pincér, a szobaasszony, a túravezető, a balatoni büfés, a velencei-tavi vendéglős, a falusi szállásadó, a múzeumi munkatárs és a helyi termelő együtt alakítja azt a képet, amelyet a vendég hazavisz az országról. A turizmus ezért egyszerre gazdaságpolitika, foglalkoztatáspolitika, területfejlesztés, közlekedés, kultúra, környezetvédelem és külpolitikai országimázs.

Éppen ezért nem engedhetjük meg magunknak, hogy a turizmus egy helyettes államtitkárság kommunikációs mellékterülete, egy ügynökség belső ügye vagy néhány kiemelt beruházás finanszírozási kérdése legyen. A turizmus nem kampánytéma, nem személyi kérdés és nem marketingprojekt. Nemzetstratégiai ügy, amelyhez legalább egy évtizedre előre kijelölt, szakmailag megalapozott és politikai ciklusokon átívelő irányra van szükség.

Az elmúlt hónapokban azért foglalkoztunk ilyen sokat az MTÜ-vel, az érdekképviseletekkel, a nemzetközi stratégiákkal, a Rail & Fly-rendszerekkel, a regionális repülőterekkel, a Balatonnal és a Velencei-tóval, mert ezek nem különálló történetek. Ugyanannak a rendszernek a részei. Ha egyenként nézzük őket, mindegyikre találhatunk rövid távú magyarázatot. Ha azonban egymás mellé tesszük a darabokat, kirajzolódik egy sokkal aggasztóbb kép: Magyarországnak vannak kiváló turisztikai adottságai, szakemberei, vállalkozásai és sikerei, de továbbra sincs olyan modern, közösen elfogadott és következetesen végrehajtott stratégiája, amely mindezt egy irányba rendezné.

Lehet vitatkozni azon, hogy ki nyeri a következő választást. Lehet vitatkozni azon is, ki vezesse a Magyar Turisztikai Ügynökséget vagy ki legyen a Magyar Szállodák és Éttermek Szövetségének következő elnöke. Egy dolgon azonban nem lenne szabad vitatkoznunk: Magyarországnak szüksége van egy olyan, modern turizmusstratégiára, amely nem egyetlen politikai ciklusra, hanem legalább egy évtizedre jelöli ki az irányt.

Mert hiába cseréljük le a mozdonyvezetőt, hiába festjük át a mozdonyt, hiába veszünk új szerelvényeket, ha továbbra sem tudjuk, melyik állomásra tartunk. A magyar turizmusnak ma nem elsősorban új vezetőkre van szüksége. Hanem végre egy közös célállomásra.

A szerzőről:

Pakuts Tamás lassan 35 éve vesz részt aktívan a légiközlekedésben és a turizmusban, több mint 25 éve pedig a szállodaiparban és a vendéglátásban is.

Vezetőként és tanácsadóként is több légitársaság működésére volt rálátása, ahogy szállodákéra, szállodaláncokéra és hajós társaságokéra is, ezek operatív működtetésében, válságkezelésében, fejlesztésében is sikeresen szerepet vállalva.

Jelenleg a világ számos országában van jelen kollégáival szakértőként, tanácsadóként, trénerként a szállodaiparban és a légiközlekedésben is, kollégáival számos új, nemzetközileg is figyelemre méltó projekt fejlesztésén munkálkodnak.